Az egyik sajnos már nem élt, a másik meg még nem sejtette a közelgő veszélyt két évvel ezelőtt!
Ma
egy furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy a Magyar PRT területén
jártam, és hamar bevillant az oka. Két éve 2 barátom is meghalt itt
Pol-e khumri közelében, szolgálat teljesítése közben.
Kovács
Gyula, posztumusz honvéd hadnagy, 2008. június 10-én egy út alá
rejtett bombát kísérelt meg hatástalanítani, sajnos sikertelenül. Az ő
beosztásának pótlására érkezett Nemes Krisztián, posztumusz honvéd
őrnagy. 2008. július 12-én lelte halálát egy házilag barkácsolt bomba
hatástalanítása közben. Mindkettőjüket volt alkalmam személyesen
ismerni, hisz sokszor voltam a hátuk mögött a Fehérvár melletti, zámolyi
megsemmisítő helyen, mint a fehérvári tűzoltóság szóvivője vagy
speciális mentő, de volt, hogy dolgoztunk együtt speciális körülmények
közt, ha éppen a mi tudásunk vagy eszközünk volt szükséges, hogy a
feladataikat maradéktalanul végrehajthassák. Nem lehetett a srácokkal
rosszban lenni, vidámak voltak és fiatalok. Ott voltam a
végtisztességnél is, és elnéztem bajtársaikat, akik az érzelmet rejteni
próbálták, de nem sok sikerrel. Ők tudják, hogy ez a veszély itt
Afganisztánban és minden háborús missióban minden percben fenn áll.
Tudom azt is, hogy otthon ezt a nemes feladatot ellátók, akik a már rég
elmúlt háborúk maradványaival dolgoznak, nap mint nap viszik vásárra a
bőrüket és örökös életveszélyben vannak. Teszik mindezt állítólagos
megbecsülésben, szégyenletesen kevés pénzért. De a mi, az emberek
biztonsága érdekében. És csak akkor van igazán elismerve a hivatásuk, ha
egy-egy fiú megtalálja azt a bombát, amit neki készített el egy
gyilkos elme vagy egy gyilkos háború.
Kedves
Gyula és Krisztián! Srácok! Nem sokat hallottam a médiában rólatok a
tragédia óta, hogy ott megemlékeztek volna, de az is lehet, hogy
figyelmetlen voltam. Azt tudom, hogy társaitok szívében és tudatában
mélyen beívódott tragédiátok. Viszont ha már a sors úgy hozta, hogy
reményem szerint nem szó szerint, de itt járok, a nyomdokaitokban, ezen a
vidéken, én megköszönöm nektek az életeteket, amit az emberekért
áldoztatok, és hogy tettétek a dolgotokat magyar katonaként. Az itt
Afganisztánban, vagy bárhol misszióban szolgálóknak pedig azt kívánom,
soha ne találjátok meg azt a bombát vagy aknát, ami a neveteket rejti!
Minden elismerésem és tiszteletem valamennyi magyar katonáé, itt és a
világban. Tudnotok kell, hogy mi magyarok büszkék vagyunk rátok!
2010. június 24. Afganisztán, Pol-e khumri
„A halál nem egyenlő az elmúlással, elmúlni csak az tud, akit elfelejtenek”
