Még
10-20 évvel ezelőtt is olvasható volt néhány budapesti bérház kapuja
mellett az ecsettel mázolt cirill betűs felirat: MIN NYET. A
sortatarozások – és a mindent jótékonyan eltakaró pesti szmog
koromfátyla – eltüntették az ostrom utáni romeltakarítók legfontosabb
útjelzőjét, hiszen az „AKNA NINCS” felirat egykoron a biztonságos szabad
mozgás mezsgyéjét választotta el az alattomosan lapuló aknáktól meg
nem tisztított utcarészektől, ahol még hónapokkal a harcok után is
szedte áldozatait a legtürelmesebb halál.
Ha
valaki Budapesten járva az Attila út felől kanyarodik a Várba vezető
meredek utcára, az első sarkon ne csak a kötelező elsőbbségadás miatt
álljon meg egy pillanatra. A lépcsőkkel övezett fehér emlékmű a második
világháború befejezése óta szolgálatteljesítés közben hősi halált halt
magyar tűzszerész katonák tetteit idézi. Hatvankét éve rozsdásodnak
magyar földben a német és szovjet csapatok „itt felejtett” fegyverei és
az angolszász légi erődök befulladt bombái.
A z 1. Honvéd
Tűzszerész és Hadihajós Ezred járőrei évente még mindig több ezer
robbanóeszközt hatástalanítanak. Hajdú Gábor ezredes, az alakulat
parancsnokának laptopján 2104 bejelentés jelzi, hogy csak 2005-ben a
mezőgazdasági munkák vagy családiház-építkezések elkezdésekor az
egykori páncéloscsaták környékén milyen gyakran bukkantak nem várt
leletre.
A
bejelentések több mint egyharmada, egészen pontosan 751 a sürgős
kategóriába tartozott, azaz a tűzszerészeknek azonnal meg kellett
kezdeniük a veszély elhárítását. A parancsnok elektronikus térképének
jelzései hűen tükrözik a második világháború magyarországi harcainak
nagyobb csatáit, kirajzolják a védelmi vonalakat. Tavaly a
legfertőzöttebb terület Fejér megye volt, ide 370-szer kellett
kivonulniuk. Pest megyéből 315, míg a fővárosból 236 bejelentés
érkezett. Legritkábban Békés megyébe indult a járőr kocsi, onnan
mindössze 20, míg Vasból csak 30 robbanószerkezetet jelentettek. Az
ezred tűzszerészei tavaly összesen 210 754 robbanótestet
hatástalanítottak, a tüzérségi lőszerek, aknavetőgránátok, bombák tömege
meghaladta az 51 tonnát. 2006 több szempontból is fontos év volt az
ezred életében. Az egyszerre épülő M3-as, M6-os és M8-as autópálya
több millió köbméteres földmunkái során ismét felszínre került számos
második világháborús „relikvia”. A hat évtizede földben lapuló
szerkezetek hatástalanítása mellett az alakulat szakembereinek fel kell
készülniük korunk újfajta veszélyforrásainak felismerésére és
elhárítására is. Hamarosan szolgálatba lép a szaknyelven improvizált
robbanószerkezetek elleni tevékenységre kiképzett alegység, amelyben sok
év kihagyás után ismét csatasorba állnak a speciálisan kiképzett
robbanószer-kereső kutyák is.
Elfelejtett aknamezők
1992-ben találkoztam először az aknaveszély „kézzelfogható”
fenyegetésével. Egyiptomban, az Alexandriát el-Alameinnel összekötő
nadrágszíjországúton hívta fel figyelmünket kísérőnk, nehogy engedjünk
egy-egy homokban rozsdásodó páncélos csábításának, és letérjünk az
egyetlen biztonságos útról. „Itt, a homokban több millió angol, német,
olasz akna van még!” – mutatott a bérelt Mercedesünk sofőrje a békésnek
tűnő tengerparti dombokra. Be kell vallanom őszintén, hittük is, meg
nem is, amit Ahmed mondott.
Egy immár itthon olvasott újságcikk
bizonyította be a sivatagban hallott intelem igazát: egy héttel a
páncéloscsaták helyszínén tett kirándulásunk után egy német házaspár
robbant fel a tengerparton, amikor a fürdés után kocsijukhoz igyekeztek.
(Pár évvel ezelőtt egy magyar turista lábát roncsolta szét az 1942
tavaszán telepített akna). Tíz éve, amikor az Ifor újságírójaként egy
hétig a Tuzla környéki településeket jártuk, Hummer terepjárónk néha
10-15 kilométeren keresztül sárga műanyag szalaggal lezárt rétek, erdők
mellett haladt. Hatmillió akna van az Ifor ellenőrzése alatt álló
területeken – mutatta meg a feltételezhető aknamezők helyét térképén az
1. amerikai páncélos brigád műszaki tisztje. Minden reggel eligazítás
előtt egy rögtönzött kiállítás vitrinje mellett barátkoztunk a bő lére
eresztett amerikai kávéval. A tárlókban látható olajzöld színű
hengereket, lapos fémtányérokat, barázdált felületű korongokat már az
amerikai tűzszerészek szedték fel, hogy hatástalanítás után
demonstrálhassák a katonákra – és majd a civil lakosságra – leselkedő
veszélyt.
Természetesen
a Tűzszerész és Hadihajós Ezred oktatótermében is megtalálhatók a
Szerbiában látott típusok, de rajtuk kívül a polcokon még több száz
robbanószerkezet, kézigránát, bomba és rakéta segíti a jövő
tűzszerészeinek képzését. Kiss Róbert őrnagy a halálfejes táblákkal
elzárt világ titkainak szakavatott ismerője. Miközben beszélgetünk, az
őrnagy keze önkéntelenül elkalandozik egyik aknatípusról a másikra, és a
halálos terhüktől megfosztott vasdarabok immár békésen simulnak
lapátnagyságú tenyerébe. A tűzszerészek ugyanolyan megszállottak, mint a
többi katonai szakterület profi szakemberei, akik a harckocsik
motorjainak, helikopterek, vadászrepülőgépek hajtóműveinek betegségeit
ismerik, és ha kell, napokig keresik a hibát, hogy a rájuk bízott
technika ismét elindulhasson. Ők többször is próbálkozhatnak az
indítással, hogy az emelkedő fordulatszám jelezhesse számukra, sikerült
legyőzniük minden hibák okozóját, a fogaskerekek közé bújt Murphyt.
A tűzszerészeknek csak egyetlen lehetőségük van, hogy meggyőződjenek munkájuk eredményességéről. Ők csak egyszer tévedhetnek.
– Kezdjük az aknákkal való ismerkedést az ellenséges élőerők ellen a közelmúltban telepített típusokkal… –
A világ reguláris és irreguláris hadseregeinél a gyalogság ellen
alkalmazott korszerű aknák közös tulajdonsága az, hogy nem semmisítik
meg az óvatlan, beléjük botló vagy rájuk lépő katonát, hanem – főként a
láb roncsolásával – csak harcképtelenné teszik őket. Az ok egyszerű: a
halottakat eltemetik, de a sebesülteket szállítani, etetni, ápolni
kell, és ez rengeteg energiát emészt fel. A jugoszláv polgárháborúban a
szemben álló felek leggyakrabban a műanyag burkolatú vagy fatestű, 200
gramm robbanóanyagot tartalmazó PMA–1 és a 100 gr TNT-t tartalmazó
PMA–2 típusú taposóaknákat telepítették a föld alá. Két-három kilós
terhelésre a gyújtószerkezet felrobbantja az akna töltetét. Az
ugróaknákat föld alá telepítik, s a több irányban is kihúzható botló
drót érintésekor vagy rálépéskor a lőportöltet fellövi az aknát, így
repeszhatását derékmagasságban fejti ki.
A
nagyobb tömegben, meghatározott irányból támadó ellenség megállítására
szolgál a lábakon álló, íves felületű irányított repeszakna
(pl.Claymore), amely típustól függően akár 100 méteres távolságot is
képes „lefogni”. Ennél a típusnál 1-1,5 kg plasztikus robbanóanyagba
ágyazzák a söréteket, és a katonák „lőtávolba” érkezésekor elektromosan
indítják be. A legendák szerint a szarajevói repülőteret egy hat (!)
méter széles betonfalra „sminkelt”, álcázott óriás Claymore védte
volna egy esetleges gyalogsági támadás esetén. Sajnos hazai aktualitása
is van a típusnak, évekkel ezelőtt az izraeli kivándorlókat a
repülőtérre szállító autóbuszt és a kísérő rendőrségi Zsigulit
Claymore-sörétek szaggatták darabokra.
– Vannak-e az
aknatelepítésnek írott szabályai, készülnek-e térképek, feljegyzések a
lerakott aknák elhelyezkedéséről és típusáról? – A hadviselő
feleknek minden aknamezőről nemcsak törzskönyvet kell készíteniük, de
ezeket a dokumentációkat meg is kell őrizniük, és a harcok befejezése
vagy az esetleges békekötés után át is kell adniuk a terület új
gazdáinak, a mentesítést végző szakembereknek. Sajnos erre az esetek
többségében nem kerül sor, hiszen a gyorsan mozgó szabadcsapatok
visszavonulás közben számolatlanul telepítik a fémkereső műszerekkel
nehezen kimutatható, műanyag testű aknákat. Ha a támadók véletlenül egy
másik, „tiszta” völgyben indítanak támadást, lehet, hogy az
aláaknázott területre legközelebb már csak az ENSZ békefenntartói vagy
az állatokat terelő pásztorok érkeznek.
– Az akár nadrágzsebben is szállítható gyalogsági aknák után nézzük az asztal túlsó oldalán sorakozó, harckocsik elleni aknákat… –
A tányér vagy doboz formájú robbanótestek közös tulajdonsága, hogy
gyalogos katona – vagy civil kiránduló – súlya nem képes aktiválni a
100-150 kilós súlyra beállított gyújtószerkezetet, így a gyutacs csak
gépkocsi vagy páncélos terhelésére indítja a robbantási folyamatot. A
jugoszláv polgárháború során többféle típust is alkalmaztak a szemben
álló felek. Így telepítették a második világháborús német akna
„unokáját”, a már hazai gyártású TMM–1-es tányérakna mellett a már
sokkal korszerűbb TMA–3-ast és TMA–4-est vagy a szükség esetén
helikopter ellen is bevethető, döntőpálcás kivitelű TMRP–6-ost. Ez az
utóbbi már ütőtányéros kialakítású, tehát egy 50-100 mm átmérőjű
acéltányért lő ki, amely a páncélt átlyukasztva a tank vagy helikopter
belsejében fejti ki pusztító hatását.
– Az aknamezők telepítése egyszerű műszaki feladat csupán, vagy ennek a hivatásnak is megvannak a műhelytitkai? –
Az aknamező soha nem önmagában állítja meg a támadókat. A robbanások
zavart keltenek, a lánctalpukból kilépett páncélosok már a páncéltörő
rakétások mozdulatlan célpontjai csupán. Ami a szakmai titkokat illeti,
valószínűleg minden profi tűzszerésznek megvan a saját módszere, hiszen
az aknákat felszedés ellen biztosítani is kell, és sokszor a
legfurfangosabb akciófilm készítőknél is agyafúrtabb megoldásokat
találnak ki a specialisták. Lehet, hogy a fáradságos munkával
hatástalanított detonátorok csupán az igazi robbanószerkezet álcázására
szolgálnak, és a tragédia akkor következik be, amikor a tűzszerészek a
jól végzett munka tudatával leveszik a védőfelszerelést. A technika
és a tudomány ma már sok terhet levesz a vállunkról, de ez a hivatás
még sokáig csak az ember és a robbanóanyag küzdelme lesz. A védőruhák
ugyan biztosítanak némi védelmet, de egy közeli robbanás hatását nem
tudják teljesen kivédeni. A robbantó robotok gépkarja helyettesíti a
kezünket, de a manipulátorokat is szakemberek mozgatják. A számítógépek
csak elemezni tudják a megtalált robbanószerkezet fizikai adatait,
döntést hozni szerte a világon a tűzszerészeknek kell. Los
Angelestől Vlagyivosztokig ugyanazzal a gondolattal hajolunk a
megtalált robbanószerkezet fölé: mi ehhez értünk, az a szakmánk, a
hivatásunk, hogy megmentsünk civil életeket.
– A kilencvenes
évek után ugorjunk vissza az időben öt évtizedet. Magyarország felett
angol, amerikai, majd orosz és német repülőgépek nyitják ki
bombaszekrényüket, hogy halálos terhüket ledobják a kijelölt
célpontokra. A filmfelvételek tanúsága szerint ezerszámra hullottak a
mélybe a különböző méretű bombák, de ahogy nap mint nap
tapasztalhatjuk, ezek egy része nem teljesítette be azonnal küldetését,
a földbe fúródva várta, hogy talán csak évtizedek múlva kerüljön elő.
Mi okozhatja a bombák, tüzérségi lőszerek, aknavetőgránátok
„befulladását”? – Az olvasók egy része talán nem tudja, de a harcok
során alkalmazott lőszerek, bombák csak a kilövés vagy kioldás után
élesednek be, szállítási helyzetben kezelés biztosak. A repülőgépeket
elhagyó bombák különféle módon, de automatikusan lesznek robbanásra
alkalmasak. Ez lehet a légáramlattól kipörgő légcsavar, de ismerünk
pirotechnikai vagy elektromos élesítést is. A tüzérségi lőszerek
élesítő szerkezeteire a kilövéskor keletkező tehetetlenségi erő, majd a
röppálya során többnyire a centrifugális erő van hatással. Ha
minden a fegyvertervezők elképzelése szerint történik, a lövedék, bomba
becsapódáskor a gyújtószerkezet felrobbantja a töltetet. Ez azonban
csak a paraméterek optimális megfelelése esetén következik be. Lehet,
hogy nem volt megfelelő a bombavetés magassága vagy a becsapódás szöge,
és a bomba csak belefúródik a talajba. – Mi a teendő egy ilyen ártalmatlannak tűnő, rozsdás vasdarab megtalálásakor? –
A civilek számára szigorúan csak a megtalált lőszer bejelentése a
területileg illetékes hatóságok felé. Amikor a tűzszerészek megérkeznek,
első dolguk a fel nem robbant robbanótest vagy lőszer azonosítása,
típusának és lehetőleg az alkalmazott gyújtószerkezetének felismerése.
Ez lehet, hogy egyszerűen hangzik, de a harcok hevében, a
támadások-ellentámadások során sokszor kerültek az ellenség kezére
lőszerraktárak, bombatárolók. Mit tett ilyenkor a területet elfoglaló
parancsnok? Ha lehetősége volt rá, felhasználta a zsákmányolt
hadianyagot! Ha ez nem ment automatikusan, improvizáltak. A zsákmányolt
német bombákat például függeszteni tudták az orosz repülőgépekbe, de az
orosz gyújtószerkezetek menete és a bombákban kialakított fészek közé
bizony sokszor újságpapírt csavartak a méretkülönbség kiküszöbölésére.
El lehet képzelni, 60 év után mi maradt az egykori Pravdából, mennyire
rögzíti még mindig a gyújtószerkezetet. Ez még az egyszerűbb eset,
mert itt csak a korrózióval kell számolnunk, de sok esetben beépítettek
becsapódáskor élesedő és csak napokkal később robbanó szerkezeteket
vagy elmozdításra működésbe lépő berendezéseket is. A tűzszerészjárőr
miután azonosította a robbanótest és a gyújtó típusát, eldönti, hogy
milyen módszerrel hatástalanítja azt. Ez bombák esetében legtöbbször a
fenék és orrgyújtó kiszerelését jelenti. A gyújtóberendezések nélkül az
akár 500 kilós bomba is már csak szállításra alkalmas acélburkolattal
ellátott robbanóanyag, amelyet az erre kijelölt megsemmisítő helyen
felrobbantanak.
– Az 51 esztendős tűzszerész múlt fényképeit nézegetve úgy gondolom,
hogy meg kell állnunk egy pillanatra a temetési fotóknál. A
Hadtörténeti Múzeum díszudvarának a falán 129 hősi halott tűzszerész
neve bizonyítja, hogy ez az egyik legveszélyesebb mesterség. Mit
csinálhattak rosszul, miben tévedhettek ők? – A tűzszerészek szerte a
világon folyamatosan döntéseket hoznak. Először is, amikor ezt
választják hivatásul, majd amikor a szakmai ranglétrán egyre magasabbra
jutva már szakismerettel, tudással felvértezve megkezdik a tűzszerész-
tevékenységet. Amikor megpillantja a rozsdás robbanószerkezetet,
eldönti, hogy képes-e rá, meg tudja-e csinálni. És ha eldöntötte, a
legjobb tudása szerint nekilát a hatástalanításnak. Tudja, hogy
veszélyes, amire vállalkozott, de segíti a tapasztalat, sokszor már a
korszerű technika is. Akiknek a nevét felvésték arra a táblára, egyszer
rossz döntést hoztak, rosszul ítélték meg a rájuk váró feladat
nehézségét, vagy csak az őrangyaluk nem volt akkor mellettük.
Még
10-20 évvel ezelőtt is olvasható volt néhány budapesti bérház kapuja
mellett az ecsettel mázolt cirill betűs felirat: MIN NYET. A
sortatarozások – és a mindent jótékonyan eltakaró pesti szmog
koromfátyla – eltüntették az ostrom utáni romeltakarítók legfontosabb
útjelzőjét, hiszen az „AKNA NINCS” felirat egykoron a biztonságos szabad
mozgás mezsgyéjét választotta el az alattomosan lapuló aknáktól meg
nem tisztított utcarészektől, ahol még hónapokkal a harcok után is
szedte áldozatait a legtürelmesebb halál.
A
nagyobb tömegben, meghatározott irányból támadó ellenség megállítására
szolgál a lábakon álló, íves felületű irányított repeszakna
(pl.Claymore), amely típustól függően akár 100 méteres távolságot is
képes „lefogni”. Ennél a típusnál 1-1,5 kg plasztikus robbanóanyagba
ágyazzák a söréteket, és a katonák „lőtávolba” érkezésekor elektromosan
indítják be.
– Az aknamezők telepítése egyszerű műszaki feladat csupán, vagy ennek a hivatásnak is megvannak a műhelytitkai?
– Az 51 esztendős tűzszerész múlt fényképeit nézegetve úgy gondolom,
hogy meg kell állnunk egy pillanatra a temetési fotóknál. A
Hadtörténeti Múzeum díszudvarának a falán 129 hősi halott tűzszerész
neve bizonyítja, hogy ez az egyik legveszélyesebb mesterség. Mit
csinálhattak rosszul, miben tévedhettek ők?
